Prológus - Expecto Patronum

Prológus

Expecto Patronum

                   Sosem rettegtem még ennyire. A csontjaim velejéig hatoló félelem érzése ledermeszt, mégis menekülésre késztet. Tejfölszőke tincseim árnyéka mögül csupán körvonalakat látok. Egy halálos alak sziluettjét. Az elmémet szüntelenül tintafekete, cseppfolyós köd kiterjesztett karjai ostromolják A fejemet rázva próbálok ellenállni, mire a hajam az élénkzöld talárom díszes csatjába akad. A hirtelen jövő fizikai fájdalom kínzó, de egyben kijózanító: hatására a látásom kitisztul. A sötét alak karjának csontjait csupán száraz, lehámlott bőrcafatok tartják össze. Hangtalanul siklik a levegőben, fekete köpenyének szegélye a cella betonpadlóját súrolja. Az arcát csuklya fedi. A gerincemen borzongás fut végig: egy dementor.

                   A fekete köd egyre sűrűsödik. Az okklumencia pajzsaim gyengék. Mindig is azok voltak. Pillanatok alatt megadják magukat, és szertefoszlanak, akár a legfinomabb selyem szálai. Egyedül vagyok az engem beszippantani vágyó sötétséggel szemben. Végem van.

                   Magnus Selwyn bosszankodva mered az asztalán heverő levélkötegre. Mind egy szálig Lucius Malfoy követeléseit tartalmazza, aki úgy látszik, többre tartja saját magát és a családi vagyont, mint gyermekkori jóbarátja aurorparancsnoki székét. Magnus nem azért kapaszkodott fel ilyen magasra – még ha csak Lucius segítségével is – hogy aztán az a rémes arisztokrata mondja meg neki, mit tegyen. Zsarolás, mi? Nem csak Lucius tud keményen játszani. Meg kell neki mutatnia, hogy ki tartja a kezében a hatalmat.

 – Mit is mondott, Mercur? – kérdi a nyakigláb fiatalembertől, aki csaknem egy kerek éve a személyi asszisztenseként dolgozik. Ha vér szerinti McGalagony lenne, valószínűleg többre vihetné, de így, hogy a Roxfort nagyrabecsült igazgatónőjének csupán a nevelt fia… erősen korlátozottak a lehetőségei.

 – Xenia Lyra Malfoyt elfogták mágia gondatlan és nem megengedett használata, a Titoktartási Egyezmény figyelmen kívül hagyása, és tíz ember – négy varázsló és hat mugli – életének veszélyeztetése miatt. Az újonnan képzett osztag kapta el, semmi rutinjuk és fogalmuk sincs a dolgok menetéről, ha javasolhatom, írjon egy bocsánatkérő levelet Mr Malfoynak, és a lánykát mihamarabb engedje el, mert a következmények…

 – Maga csak ne javasoljon nekem semmit, Mercur, nem azért alkalmazom – szakítja félbe a parancsnok a fiatalember csapongó hadarását. – Tehát a kisasszony életeket sodort veszélybe… felettébb érdekes.

 – Igazából baleset történt. Malfoy kisasszony éppen a Seamus Finnigan és mugli felesége tulajdonában álló uszoda gyermekmedencéjében tartózkodott, amikor ismeretlen okból kifolyólag megharagudott nevezett Adelaide Finniganre, mire a kislány kontrollálatlan mágiahullámai örvénylést idéztek elő a medencében, amely mind Adelaide kisasszonyt, mind a szintén jelenlévő Scorpius Hyperion Malfoyt magába szippantotta. Nehéz különválasztani az indulatokat és a mágiát, különösen ilyen fiatalon. Senki nem hibáztatja őt, na de mégiscsak lehetett volna kicsit óvatosabb, és…

 – A történetet, Mercur – vág közbe Magnus türelmetlenül. Gondolatai között lassacskán egy ördögi terv részletei öltenek alakot, mellyel örökre letörhetné Lucius Malfoy szarvait.

 – Seamus Finnigan időben a helyszínre ért, és visszafordította a varázslatot, de ekkorra azt már a közelben tartózkodó hat mugli is észrevette. Rajtuk végrehajtották a memóriamódosító bűbájt. Malfoy kisasszony jelenleg egy módosított mugli börtönben tartózkodik a további utasításig. Az újonnan kinevezett osztag csak a maga közvetlen utasítására hajlandó elengedni, meg vannak róla győződve, hogy ez valamiféle próba, ami elé maga állította őket. Nem lennék a helyükben, amikor Lucius Malfoy értesül az esetről, de…

 – Zárják be!

 – Tessék, uram? – dadogja a fiatalember zavarodottan.

 – A lányt. Zárják be! Az Azkabanba nem vihetjük, mert még nem nagykorú, de az a mugli tömlöc tökéletes lesz. Küldjenek hozzá egy dementort is! Mondják meg neki, hogy annyit lakomázik, amennyit szeretne, de a lelkét hagyja meg! – az iroda sarkában eddig észrevétlenül álldogáló őrhöz fordul – Megértette?

 – Igen, uram – feleli az egyenruhás férfi, majd egy sietős tisztelgést követően elhagyja a helyiséget.

 – De hiszen – kiált fel Mercur megrökönyödötten –, Malfoy kisasszony még csak tíz éves! Minek küldene mellé egy dementort, uram? – Ekkor a nyurga fiatalember az íróasztalra helyezett papírkupacra pillant, és tekintete elfelhősödik – Miatta csinálja, ugye? Demonstrálni akarja a hatalmát. Maga egy éve jött haza Franciaországból. Nem ismeri a Malfoy családot. Ha Lucius rájön, mit tett az unokájával, tönkreteszi magát.

 – Ugyan már! Lucius Malfoy nekem köszönheti a szabadulását az Azkabanból. A lekötelezettemmé vált, mégis elvárja tőlem, hogy az ő ideái szerint irányítsam az aurorokat. Nem adom meg neki az elégtételt. Több hatalmam van, mint neki.

 – Félek, hogy ebben nagyot téved, uram.

 – Nem kérdeztem a véleményét, Mercur. Kifelé!

 – De…

 – Mondom kifelé! – kiáltja a parancsnok vörösödő fejjel. Nem tetszik neki a hangnem, amit a rangtalan beosztottja megenged magának a főnökével szemben. – Hozzon nekem egy kávét! Ki nem állhatom azokat a rusnya házimanókat, amikor a közelemben ólálkodnak.

 – Igen, uram – egyezik bele a fiatalember lemondó sóhajjal, majd lehajtott fejjel kisomfordál az irodából. A sors furcsa fintora, hogy a folyosón lézengő jól képzett aurorok egyike sem figyel fel arra, amikor a szürke öltönyös férfi a konyha helyett az egyik üres tanácskozóterem felé veszi az irányt, melynek kandallójából hamarosan rejtélyes hívás indul a Malfoy Kúria impozáns nagytermében üldögélő, tejfölszőke hajú férfi felé.

                   Szép dolgokra kell gondolnom! Egy családi vacsora, mindenki jelen van. Cissy nagyi Mardekár-zöld sálat kötöget, nagyapa és apa elmélyült eszmecserét folytatnak az aranyvérűek jogainak hanyatlásáról. Anya túrótortát szeletel, Scorp pedig igyekszik magához bűvölni egy adag karamellapudingot. A sötétség befurakodik az idilli képsorok közzé, és ripityára töri azokat. Az utolsó szilánkért nyúlok. Rajta egy tortán pihenő kéz, egy zöld gombolyag és egy fekete talárba bújtatott kar látszik.

 – Expecto Patronum! – A szavak öntudatlanul csúsznak ki a számon, eredményük mégis elképesztő. A kezemben szorongatott – az egyik figyelmetlen auror zsebéből csent – pálcám végén kékesen derengő fénygömb jelenik meg, ami lassacskán felveszi egy káprázatos tollú, gyönyörű páva alakját. A dementor meghátrál, de nem menekül el: érzi az erőm gyengülését. Tíz másodperc elkeseredett küzdelmet követően a páva körvonalai elmosódnak, majd a patrónus felszívódik. A csuklyás alak ismét közelíteni kezd.

 – Expecto Patronum! – próbálkozom remegő hangon, azonban nem történik ismét csoda. A dementor rothadó kezeivel értem nyúl. A szoba sarkáig hátrálok, de borzongató lehelete hamarosan ismét az arcomba csap. A csuklyája lecsúszik, a sötét köd ismét értem nyúl, aztán…

 – Jobban teszik, ha felkészülnek a munkakeresésre, mert holnapra mindannyian repülni fognak az állásukból! Most pedig engedjenek be oda! – hallatszik a felsőbbségesen hűvös hangnemű, mégis kissé ideges utasítás a folyosó felől. A fenyegető hanghordozás kísértetiesen ismerősnek tűnik.

A következő pillanatban a cellám ajtaja kivágódik, és a nyíláson egy sertés alakú patrónus ront be, amit egy rendkívül felbőszült tekintetű Lucius Malfoy követ.